Ékszer divat

Az ékszerek története egyidős az emberiséggel. Az embernek már kezdetektől igénye volt arra, hogy különböző anyagokból készült ékszerekkel ékesítse testét.
A legelső ékszerek bőrből, csontokból, csigából, kagylóból, különböző növényekből vagy akár hajból készültek.
Elképesztő, hogy Afrikában találtak olyan csigából készült gyöngyöket, melyet 75.000 évvel ezelőtt készíthettek, de van „frissebb”, 40.000 éves lelet is, itt olyan ékszereket tártak fel, amelyeket lyukasztott strucctojásból készítettek. Oroszországban pedig például mamut agyarból faragott ékszereket találtak a régészek.

Ősi ékszerek

Ugyanakkor tudnunk kell, hogy amíg napjainkban az ékszereknek a díszítésen kívül nem igazán van funkciójuk (már ha a státuszszimbólumot nem számítjuk ide), addig nagyon sokáig az ékszereket, mint szerencsehozó, bajt elűző tárgyakként, amulettként viselték. Azt tartották, hogy megvédi őket az ártó szellemektől, betegségektől, természeti csapásoktól. Általában eltemették a halottakkal az ékszereiket is, leginkább ennek köszönhetjük a ránk maradt leleteket.

Az ókori római és görög ékszerekről számos feljegyzés és régészeti lelet maradt ránk, én most mégis inkább a magyarok ősi ékszereiről szólnék először.

A honfoglaláskor természetesen a magyarok is viseltek ékszereket. A kutatások eredményei alapján, férfiak, nők, gyermekek egyaránt.
A mai fülbevaló ősét is mindenki hordott, de amíg a férfiaknál csak karika alakú fülbevalókkal találkozhatunk, addig a nők és a gyermekek például úgynevezett S végű fülbevalót viseltek. Népszerűek voltak még a nők körében a függők, melyeket gyöngykoszorúval, vagy szőlőfürt motívummal díszítettek. Ezeket az ékszereket általában ezüstből készítették.

Mivel a férfiak és a nők is hosszú hajat viseltek, és ezt összefonva viselték, jellegzetes, nélkülözhetetlen ékszer volt a hajfonatkorong. Ezeket többféle anyagból és technikával készítették, például öntötték, de mindig díszítették, általában növényi vagy mitikus állatmotívumokkal.

Nyakbavalóként őseink gyöngyökből készített nyakláncot hordtak, a gyöngyök alakja és elhelyezkedése alapján már a társadalmi rangsorban elfoglalt helyükre is lehetett következtetni. A köznép inkább hosszúkás, a magasabb társadalmi réteg gömb alakú, nagyobb gyöngyöket viselt. A gyöngyök általában sötét színűek voltak, és többnyire üvegből készültek.
Fémből készült nyakláncot nagyon ritkán viseltek abban az időben, ezeket általában levél motívumokkal díszített ezüstlemezzel vonták be.

Gyűrűket és karpereceket is viseltek már abban az időben is. Itt is igaz, hogy anyaguk és megmunkálási módjuk alapján következtetni lehetett viselőjének a társadalomban elfoglalt helyére. Az egyszerű emberek gyűrűi is egyszerűek voltak, úgynevezett pántgyűrűt viseltek, amely bronzból vagy ezüstből készült, és két vége összeért, majdnem egymásra hajlott. Ritkábban használtak még zárt lemezgyűrűt is, de az előbbi volt a jellemzőbb.
Az előkelőbb réteg finomabban kidolgozott, díszesebb gyűrűket viselt. Ennek a kornak az egyik ilyen jellegzetes ékszere az úgynevezett négygömbös fejű gyűrű. Ezek ezüstből készültek, nevüket a díszítéskor használt motívumról kapták, ugyanis négy félgömb díszítette, ezek közepében pedig üvegből, vagy kőből készült betét volt. A magasabb társadalmi rétegbe tartozók ezen kívül viseltek egy másik fajta, hólyagos fejűnek nevezett gyűrűt, amely általában dísztelen volt, de nemesebb anyagból készült, rendszerint aranyból vagy ezüstből készítették. A gyűrűket inkább üvegkővel díszítették ebben az időben, drágakőről szóló feljegyzések nem maradtak ránk.
Ezeket a gyűrűket jellemzően inkább a nők hordták, ritkábban férfiak is, de gyermekek egyáltalán nem viseltek ilyen ékszert.

Honfoglaláskori ékszer

Karperecet viszont férfiak, nők, gyermekek egyáltalán viseltek. Ebben az időben a legelterjedtebb a huzalkarperecnek nevezett ékszer volt. Ezt jellemzően a férfiak viselték, anyaga ezüst vagy bronz volt. A nők és a gyermekek pánt- vagy sodort karpereceket viseltek. Bebizonyosodott, hogy ezeknek az ékszereknek is kizárólag díszítő funkciója volt, hiszen mindig csak az egyik kézen hordták, tehát nem használhatták a ruha ujjának összefogására. Egy-egy kézen viszont viselhettek akár több darabot is.

Kicsit később, a XI. század elején megjelentek a láncból készült ékszerek is, bár ezek még nem voltak széles körben elterjedtek, valószínűleg azért, mert ezeknek az elkészítése aprólékosabb munkát igényelt. Véleményem szerint a kovácsműhelyek kapacitását abban az időben inkább a fegyverkészítés kötötte le.
Ennek ellenére viseltek karláncot és nyakláncot is egyaránt, valamint egy ma már nem létező láncékszert, a fülbevalókat összekötő láncot. Érdekes módon ez volt a legelterjedtebb, a fülbevalók karikájába akasztották, és a tarkón, vagy a hajfonaton vetették át.
Míg a karlánc csak dekorációs funkciót töltött be, a nyakláncnak már elkülöníthetően két fajtája volt. Ennek egyes darabjait ugyanis már kifejezetten hitvilági okokból viselték.
Már említettem, hogy a férfiak és a nők is hajfonatban hordták a hajukat. Természetesen ennek díszítésére is használtak láncot. A láncékszerek jellemzően bronzból és ezüstből készültek.

Ennek a kornak van még egy jellegzetes, egyes feltevések szerint teljesen egyedi, csak a magyarokra jellemző ékszertípusa, a korong.
Az eddig említettek közül ennek volt a legaprólékosabb kidolgozása, és a leggazdagabb díszítése. A maga korában igazi ötvös műremekek voltak ezek a darabok. Viselésükről megoszlik a tudósok véleménye, míg egyesek szerint kizárólag a nők viselték, mások az öltözködéshez kapcsolódó darabnak tartják, tehát szerintük mindenki egyaránt viselte. Ami biztos, hogy ezek bronzból vagy ezüstből készült, tenyérnyi nagyságú korongok voltak, a szerényebb darabokat mértani minták, a díszesebbeket állatalakok, vagy leveles, indás motívumok díszítették.
Egy valamiben megegyeznek a vélemények, a korongoknak semmi gyakorlati, csakis esztétikai funkciójuk volt, a fejen viselték, illetve sapkáról, vagy a fejre erősített szíjakról lógtak le, illetve a már sokat említett hajfonatokat is ékesítették vele.

Természetesen már a honfoglalás előtt is viseltek ékszereket a mai Magyarország területén, például Pannóniában és Aquincumban is találtak erre utaló leleteket, de úgy gondolom, hogy a magyar ékszerek története a magyarokkal kezdődik, hiszen abban az időben az említett helyek római provinciák voltak, és ez meghatározta az öltözködési és így az ékszerviselési szokásokat is.

Aquincum

Érdekességként mindenképpen megemlíteném, hogy az I-II. században bizonyítottan nem viselhettek aranyékszereket a hazai provinciákban. Ennek egyik okaként a zömében kelta lakosság hagyományos öltözködésével magyarázzák a tanulmányok, amely nem engedett teret a kimunkált, finom ékszereknek, inkább csak az öltözködés elengedhetetlen kellékei voltak a bronzból, ezüstből készült darabok.

Bár a III. század környékén már kezdtek elterjedni a hagyományos római ékszerek, az igazi áttörést mégis csak a IV-V. század hozta meg, ekkor már szinte minden, a római birodalom központjában használatos ékszer elterjedt a külső provinciákban is. Előszeretettel használtak nemesfémeket, főleg aranyat, mert úgy tartották, hogy annak fénye tükrözi a gazdagságot, és a nagyságot. Ennek a kornak az ékszerei gazdagon kidolgozottak, és gyöngyökkel, drágakövekkel díszítettek voltak. Ezek között fülbevalók, láncok, karperecek, gyűrűk is voltak. Érdekességként megemlíteném, hogy a nyakláncoknak ebben az időben is volt az ékesítésen kívül babonás hiedelmek is kapcsolódtak hozzá, attól függően, hogy mi került a láncra, a mai medál elődjeként. Ez lehetett borostyánkő, ami a termékenységet jelképezte, vagy úgynevezett bulla, amely a gyermekek védelmére volt hivatott.

Karperecet inkább a hölgyek viseltek, ők nem csak a kezükön, hanem a karjukon is hordták. Ennek is voltak egyszerűbb, sodrásos technikával készült darabjai, illetve gondosabban kidolgozott, gazdagabban díszített változatai.

Az ékszerek közül az egyik legjelentősebb a gyűrű volt. A nyaklánchoz hasonlóan nem csak díszítésül szolgált, sokkal mélyebb tartalommal felruházott darab volt. Azt mondani sem kell, hogy a különböző társadalmi rétegek közötti különbségek is megmutatkoztak viselésében, olyannyira, hogy viselését rendeletekkel is szabályozták. A gyűrű nem egyszerű ékszer volt, sokkal több annál. Gondoljunk csak a pecsétgyűrűre, ezzel hitelesítették irataikat, zárták le leveleiket. De formája, az önmagába visszatérő kör miatt, amely körülöleli az ujjat, szimbolikus, mágikus erőt is tulajdonítottak neki, sőt az istenekkel való kapcsolat kifejező eszközeként is szolgált.

A férfiak és a nők egyaránt viselték, minden ujjukon hordták, bár a leggyakoribb a bal kéz gyűrűsujja volt. Ennek magyarázata is maradt ránk Gelliustól, az akkori anatómiai ismeretek szerint a szívbe ebből az ujjból egy vékony idegszál vezet. Azóta ugyan már megdőlt ez az elmélet, a szokás azonban fennmaradt.

Anyagukat tekintve a gyűrűk igen változatosak voltak. Gyűrűt készítettek aranyból, ezüstből, vasból, bronzból, üvegből, borostyánból, csontból és gagátból is. Ez utóbbi tulajdonképpen egy ásvány, bitumennel telített barnaszén, amely megmunkálva, fényesítve fekete színű, csillogó, nagyon dekoratív anyag lesz.

A gyűrűk vagy teljesen egyszerűek, vagy gazdagon díszítettek voltak. A fémből készült darabokat kövekkel, általában jáspissal, ametiszttel, onyx kővel és acháttal ékesítették. A könnyen megmunkálható borostyánból készített gyűrűket viszont mesterműnek is beillő faragásokkal díszítették.

De kanyarodjunk vissza a magyar ékszerekhez. A következő időszak – és az egész magyar történelem – legmeghatározóbb ékszerei a koronázási ékszerek. Azt egészen biztosan tudjuk, hogy a Szent Korona nem magyar mesterek keze munkáját dicséri. De akkor vajon ki és hol készítette?

Szent Korona

Erről – természetesen – megoszlanak a vélemények. Minden valószínűség szerint azonban egy kaukázusi ötvösműhelyben készült, valamikor a IV. században. A kutatók szerint keletkezése óta több változtatást végeztek rajta, zománcképeket cseréltek ki, megrövidítették a gyöngysort is. Abban viszont mindenki egyetért, hogy egy tökéletesen kivitelezett, tervezett ötvösmunka. Két szerkezeti rész alkotja, az abroncs és a pántok. A felső rész Isten mennyei, míg az alsó a földi országát szimbolizálja.

Megmaradt még a koronázási ékszerek közül az aranyalma, ez egy aranyozott ezüstgömb, kereszttel a tetején, ez az országot és a földet jelképezte. A jogar a jogszolgáltatás jelképe, keleti eredetű, ősi hatalmi jelkép. A jogarban található kristálygömb ismereteink szerint a világon a harmadik legnagyobb ilyen úgynevezett átfúrt kristály. A koronázási ékszerekhez tartozik még a kard, a koronázási palást, a lándzsa és az országzászló, ám ezek egyrészt nem tartoznak az ékszerek kategóriájába, másrészt a lándzsa és az országzászló már nincs meg.

A XI-XII. században az ötvösművészet rohamos fejlődésnek indult. A bizánci behatásnak köszönhetően új technikákat alkalmaztak, amelyekkel az ékszereket részletesebben tudták díszíteni, aprólékosabban tudták kidolgozni.
Ennek egyik csodaszép példája a Nemzeti Múzeumban ma is látható királyfejes gyűrű. A szegényebb réteg továbbra is inkább a megfizethetőbb bronzból, illetve ezüstből készült ékszereket viselte. Azonban az a jellemző, hogy ezek kidolgozása is igen kifinomult volt.
Jellemző volt az is, hogy a királyi udvarban és az egyházaknál saját aranyművesek, ékszerészek dolgoztak, akik munkájukkal hozzájárultak a magyar főnemesség csillogó megjelenéséhez.

A középkorban virágzott az ékszerkészítés és kereskedelem, bár inkább csak a nemesség számára, Franciaországban és Angliában például csak a nemesek viselhettek aranyat, ezüstöt, gyöngyöt, vagy drágakövet, a középréteg nem, még akkor sem, ha megengedhette volna magának. Egész egyszerűen rendelettel szabályozták, hogy ez csak a nemesek kiváltsága legyen. Az egyszerű embereknek pedig ugye nem is volt módjuk erre.

Ennek ellenére a középkorban készült ékszerek gyakran ámulatba ejtik a mai kor emberét, gazdagon díszített, arany, ezüst, gyöngyök és drágakő felhasználásával készült darabokról beszélünk. A leggyakrabban használt drágakövek ebben az időben a rubin, smaragd, zafír, türkiz, gyémánt, ametiszt, hegyikristály és opál. Használtak még díszítésre gyöngyöt, borostyánt, valamint korallt is – bár ez itthon elég ritka volt, inkább a Földközi-tenger partjainál terjedt el.

A korai középkorban a legtöbb ékszer funkcionális jellegű volt, ugyanis az akkori ruhadivat nem adott teret a dekorációs célú ékszereknek. A hosszú, magas nyakú és ujjú darabok mellett kevés ékszer fért volna meg, így a ruhákat díszítették ékszerekkel. Ezeknek egy része, a szíjak, gombok, a ruhák részét képezték, változásaik szoros kapcsolatban álltak a divat változásával. A másik csoport a kiegészítőként viselt funkcionál ékszerek csoportja, ezek voltak az övek, brossok, illetve a fejen viselt ékszerek, koronák, diadémok stb.

A brossokat a ruhák összefogására használták a nyaknál, tunika viselete esetén a vállnál, ezek általában kör alakúak voltak, de formájuk mindenképpen szimmetrikus volt. Gazdagon díszítették gyöngyökkel, vagy drágakövekkel, kidolgozásukat tekintve kalapáltak, vagy domborítottak lehettek. Az egyház papi méltóságai is használtak brossokat a palást összefogására, ezek már lehettek kereszt alakúak is, de díszítésük korántsem volt puritán, csillogásuk az egyház nagyságát hirdette. A késő középkorban megjelentek díszítésként a családi címerek is a brossokon. A brosst a ruhák összefogásán kívül használták például kalapok díszítésére is, ezeknek a daraboknak a díszítésére szintén használták a címert, de például jelvényként is funkcionáltak, pl. a zarándokoknak is egységes brossuk volt erre a célra, de néhány darab morális üzenetet is közvetíthetett viselőjéről a külvilágnak.

Az öveket és övcsatokat gyakran jelentős finomsággal dolgozták ki, a gyöngyökkel, kövekkel, vagy a filigrán technikával készülteken kívül szép számban vannak olyanok is, amelyeken színes, figurális jelenetek szerepelnek. Ezeknek abban az időben, a már említett kalapdíszekkel egyetemben szintén lehetett morális üzenetük.

Ezek után talán nem meglepő, ha a gyűrűk viselése is hordozott a külvilág felé üzenetet. Ha valaki a kisujján hordta a gyűrűt, az azt jelentette, hogy foglalt a szíve. Arról, hogy ki melyik ujján viselte a gyűrűt, a társadalmi helyzetére is lehetett következtetni. A kereskedők a mutatóujjukon, míg az orvosok a hüvelykujjukon viselték. A középső ujjukra az alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozó emberek, míg a gyűrűsujjukra a diákok húzták.
Az egyházi méltóságok, a főpapok is szimbólumként viselték hatalmas gyűrűiket, melyek mindig nagyon értékesek voltak, ezzel is hirdetve az egyház nagyságát és gazdagságát. Ez a szokás máig megmaradt, hiszen a katolikus egyház papi méltóságai ma is viselnek gyűrűt. Az érsekek a felszentelésükkor kapják meg, az érsekeknek a pápa adományozza. Magának a pápának is van gyűrűje, a hívők ezt csókolják meg, mikor elé járulnak. Ezzel a gyűrűvel hitelesítik a pápai iratokat is, Szent Pétert ábrázolja. Ezt a gyűrűt a pápa halála után megsemmisítik.
Az egyházban még egyes női szerzetesrendek tagjai is viselhetnek gyűrűt, ez a Krisztussal való jegyességüket hivatott szimbolizálni.

A XIV. században aztán a divat változásával ismét érvényesülni tudnak a dekoratívabb ékszerek, emellett a funkcionális ékszerek is díszesebbek, gazdagabbak lettek, gyakran még a funkcionalitás rovására is ment a túldíszítés. A ruhák gombjai, kiegészítői, övei, csatjai roskadoztak a gyöngyöktől, drágakövektől, sőt magukat a ruhákat is hímezték, díszítették ezekkel az anyagokkal.

Gyűrű

Változatlanul hódítottak a gyűrűk, nyakláncok, karperecek, karláncok, ezekre is jellemző, hogy nagyobbak, hivalkodóbbak, díszesebbek lettek.

És eljött a reneszánsz kora. Ez a kor, mint tudjuk, a szépség kora volt. Az ékszerek ma is kiemelik viselőjük szépségét, miért lett volna ez másként akkoriban? Fontos szerepet töltöttek be az ékszerek a szépség hangsúlyozásán kívül a vagyoni helyzet megmutatásában is. Ez volt talán a történelem első időszaka, ahol az ékszerek státuszszimbólumként jelentek meg.

Az ékszerek formájukat tekintve egyre színesebbek, egzotikusabbak voltak. Az ékszerkészítők, ötvösmesterek fantáziája nem ismert határt. Hangsúlyos szerepet kaptak a drágakövek. Minél nagyobb volt egy kő, egyértelműen annál jobban hirdette viselője gazdagságát.

Hangsúlyozott szerepet kapott a gyémánt. Mint tudjuk, a gyémántot sokáig nem csiszolták, hanem vágták, vagy természetes formájában hagyták meg, régebben beillesztették az ékszerbe, a reneszánsz korban viszont a kő köré álmodták és valósították meg az ékszert. Erre az időre esik az első „csiszolt” gyémánt megjelenése is. Egy francia ékszerész, Louis de Berquem alkotta meg a tökéletes formára vágott követ, amely a csiszolt gyémántok elődje volt. Ez a technika a 16. századra tovább fejlődött oly módon, hogy már úgynevezett rózsa formára vágott gyémántot is alkalmaztak, ez a Rózsa-gyémánt, amelynek a következő három évszázadban töretlen volt a népszerűsége, csúcspontját a viktoriánus korban érte el.

Ugyan a gyémánt volt a legnépszerűbb kő, de dolgoztak a többi ismert, és már említett drágakővel is, a rubinnal, zafírral, smaragddal, topázzal, ametiszttel, opállal.
Azon kívül, hogy tudjuk, hogy ezek a kövek gyönyörűek, és értékesek, tudjuk-e milyenek egyáltalán?

Itt igyekszem néhány szóban bemutatni őket:

A gyémánt a világ legkeményebb ásványa, csodálatos módon a szénből, pontosabban a szénatomokból jön létre. Leggyakoribb a tiszta, átlátszó gyémánt, amely csiszolva a fény 100 százalékát képes visszaverni, csodálatos látványt nyújtva szikrázó fényével. Emellett létezik színes változata is, ezt már fentebb említettük, van például sárga, fekete, barna, rózsaszín, zöld, kék színű gyémánt is. Mivel nem létezik nála keményebb anyag a földön, csiszolni is csak egy másik gyémánt segítségével tudják.
Engem azért érdekelne, hogy a reneszánsz kori ötvösmesterek milyen szerszámokkal dolgoztak, a szinte tökéletesen vágott gyémántok létrehozásakor.
A gyémánt egyébként az örökkévalóság szimbóluma. Az asztrológia a kosok szerencsekövének tartja. Babonák szerint a gyémánt viselője nyugodt, higgadt tud maradni, hosszú életű lesz, szerelme örökké tart majd.

Gyémánt

A rubin nevét piros színéről kapta. Sokféle árnyalata létezik a piroson belül, ez a kő vas- és krómtartalmától függ. A gyémánt után ez a legkeményebb ásvány.
Az élet szimbólumának tekintik.
Az asztrológiában a kos, a rák, a skorpió és a nyilas szülötteinek drágaköve. Babonák szerint, ha medálként, a szívhez közel viselik, az aktuális szerelmet erősíti, de a szerelmi bánatot gyógyítja.

Rubin

A zafír a rubinhoz hasonlóan szintén a korund ásványok közé tartozik. Minden olyan korund ásványt, amely nem vörös színű, zafírnak neveznek. Ebből következik, hogy bár a kék színű a legismertebb, nem csak kék zafír létezik. Lehet zöld, sárga, de akár rózsaszín vagy átlátszó is.
Az igazság, a tisztaság, az ártatlanság jelképének tartják. Az asztrológiában a kos, szűz, nyilas halak csillagjegyben születettek drágaköve. A babonás hiedelmek szerint a női erkölcs őrzője, ha a színe fakulni kezd, az viselője hűtlenségét jelzi. Ha férfi viseli, ő a szerelem és a vágy felgyúlásában várhat tőle segítséget. Általánosságban a szív megbékítésére szolgál, és a szerelemi bölcsességgel ruházza fel azt, aki hordja.

Zafír

A smaragd nevét zöld színéről, kapta, elnevezésre görög eredetű. Színét krómtartalmának köszönheti.
A hűség és a remény szimbólumának tartják. Az asztrológia szerint a bika és a rák jegyűekhez illik. Babonás megközelítés szerint egyrészt látásjavító hatása van, lehet a szüzesség védelmezője, a párkapcsolatba viszont békességet és harmóniát hoz. Úgy tartják, hogy aki a szülőföldjétől távol hord smaragdot, az hazavágyódik. Érdekes módon a hűtlen kedves kezén a smaragd is elveszíti a színét.

Smaragd

A topáz nevének eredete nem tisztázott. Egyesek szerint nevét a tűz jelentésű tapas szóból kapta, mások az elnevezését a származási helyéről Topazoszról kapta. Ennek a szép drágakőnek a rózsaszín darabjai a leggyakoribbak, de van még sárga, vöröses színű, zöld és világoskék árnyalata is. A bika, az ikrek, a szűz és a skorpió jegyűekhez rendelt kő az asztrológiában. A babona világa szerint szerelmi csalódások esetén ajánlott viselni, főleg nyakban hordva hatásos, enyhíti a lélek fájdalmát. Különösen ajánlott emiatt búcsúajándék gyanánt.

Topáz

Az ametiszt tulajdonképpen egy lila kvarckő. A lila szín minden árnyalatában előfordul. A józan ész, a megfontoltság, és az értelem szimbólumaként tartják számon. Egyes időkben előszeretettel hordták amulettként is, hiszen sok mindentől hivatott megvédeni viselőjét, többek között a részegségtől, a rontástól, és a gonosz kísértésektől. Az asztrológia a halak és a vízöntő csillagjegyhez rendeli. Babonás hiedelmek szerint az ametiszt a szerelmi csapongók legideálisabb köve. Aki ezt hordja, nem fog ostobaságokat elkövetni a szerelemben, és félénkség esetén is hatásos lehet.

Ametisz

Az opál érdekessége, hogy vizet tartalmaz, változó mennyiségben. Több színárnyalatban létezik, fényét a szerkezetében elhelyezkedő kis gömbök adják, ezek törik meg a fényt. Létezik drágakő és féldrágakő változata is. A reményt szimbolizálja, emellett a zenészek szerencsekövének tartották.
Az asztrológia a szűz, a nyilas és a halak jegyűek kövének tartja. A babona szerint a fehér opál erős fénye megvédi viselőjét megvédi a gonosz pillantásoktól. Aki opált hord a hiedelem szerint, az előre megsejtheti szerelmének sorsát, gondatlan viselőire viszont szerencsétlenséget hozhat.

Opál

Miután többé-kevésbé sikerült megismerkednünk a drágakövekkel, kanyarodjunk vissza a reneszánsz kor ékszereihez, hiszen még korántsem sikerült bemutatnuk őket.
A hihetetlen hivalkodásban és tobzódásban természetesen elöl jártak a királyok, a nemesek. Az angol VIII. Henrik olyan gyűjteményt halmozott fel ebben az időben, amely halála után került csak napvilágra. A korabeli leltár szerint 234 gyűrű és 324 fibula volt a tulajdonában. Ezek mindegyike aranyból, vagy ezüstből készült, és ritka drágakövekkel, értékes zománcozással díszített volt. Aki már látta VIII. Henrik legismertebb portréját, el tudja képzelni milyen rajongást érezhetett az ékszerek iránt, nyakláncán rubinok és kövek roskadoznak, és minden ujján hatalmas, szintén kövekkel ékesített gyűrűket viselt.
A nemesség persze próbálta utánozni a király által diktált divatot, tehát mindenki egyre több, és egyre nagyobb ékszereket hordott.

A reneszánsz kor egyik nagy ajándéka a világ számára a medál. Ekkor kezdett elterjedni a viselése, alakja számtalan formát öltött. Mint már említettük, ebben a korban nem a követ, gyöngyöt, illesztették a kőbe, hanem az ékszer épült a kövek köré. Így volt ez a medáloknál is, hatalmas, sokszor szabálytalan alakú gyöngyök, kövek képezték a medál alapját, és innen már csak a mester, és a megrendelő fantáziája szabott határt a formáknak. Találkozhatunk csodálatosan, aprólékosan kidolgozott jelenetekkel, de állatmotívumokkal, virágokkal, sőt akár vitorláshajó alakú medállal is.

A reneszánsz másik találmánya a zseb volt. Ennek így első hallásra talán nem sok köze lehet az ékszerekhez, mégis van. A zseb használatával az addig ismert övek egy része elveszítette funkcionalitását, hiszen tárolásra már nem nagyon kellett használni, így az övek készítése is elindulhatott a dekoráció felé. Ugyan, mi mással díszíthették volna őket, mint drágakövekkel? Természetesen jó sokkal, mert kevéssel nem érték be. Ebben az időben kezdtek megjelenni az első hordozható órák is. Ezeket hordták az övhöz rögzítve, de medál formájában is, így az alakjuk nagyon változó lehetett, álcázták medálnak, volt kereszt alakú is, de némelyiket könnyen összetéveszthették akár ereklyetartóval is. Nehéz lenne eldönteni, hogy ezek a darabok az órások, vagy az ékszerészek remekművei voltak-e.

A reneszánsz kor létrehozott egy új ékszerdarabot, amely szoros kapcsolatban volt az öltözködéssel, a harisnyatartót. Ez lapos, vékony láncból készült, anyagát tekintve lehetett ezüst, vagy bronz, amit aranyoztak, vagy ezüstöztek. Ezt is díszítették természetesen, gyöngyökkel, drágakövekkel, vagy zománcképekkel, díszes csatokkal. Elképzelhetjük, hogy ez mennyire kényelmes lehetett... Ennek a darabnak a harisnya tartásán kívül volt még egy funkciója. Ebben az időben jött divatba az úgynevezett labdacs, amelyet a ruha alatti illatosítás céljából hordtak. Ez illatos gyantából készült, és a harisnyatartóra függesztették. Az akkori tisztálkodási szokásokat ismerve, nyilván nagy népszerűségnek örvendett ez a találmány is.

Igen közkedveltek voltak még az úgynevezett kalap-ékszerek. Ezeket, mint a nevükből is kiderül, a kalapokra rögzítve viselték, formájuk igen változatos volt, akárcsak a már említett medáloké, természetesen gazdagon díszítettek voltak, egyes darabjaik akár kisplasztikának is beillettek volna.

Igazságtalanság lenne elfelejteni, hogy a reneszánsz kor nagy hatással volt a magyar ékszerviselési szokásokra is.
Magyarországon a reneszánsz korszaka Mátyás király idején kezdődött el igazán. Mátyás király, és Beatrix királyné honosította meg a reneszánsz stílust hazánkban, mind a művészetek, a divat, a lakberendezés, vagy akár az ékszerek terén.
Sajnálatos módon tárgyi emlék nem maradt ránk, de az írásos és képi feljegyzések alapján vannak ismereteink arról, hogy gazdagságban és pompában a magyarok sem maradtak el más országok reneszánsz ragyogásától.

Feljegyzések megemlítik, hogy Mátyás király ékszerei közül elsődlegesek voltak azok, amelyek királyi hatalmát szimbolizálták, gyakran viselt koronát, feleségével Beatrix királynéval együtt. Kedvelte még az úgynevezett süvegdíszeket, és a gyűrűket is, több pecsétgyűrűje is volt, ám kedvenc darabjai közé az a gyémántgyűrű tartozott, amelyet Beatrixtől kapott nászajándékba. Ruhája díszítésére szívesen hordott gyöngyökkel, drágakövekkel ékesített násfát. Beatrix királyné ékszereiről nem találtam érdemleges feljegyzéseket, de feltételezem, hogy nem maradt el a kor követelményeitől az ékszerviselés terén sem, hiszen arról vannak írásos emlékek, hogy mekkora rajongója volt a reneszánsznak, mint az építészet, mind a művészetek, mind a lakberendezés terén.

A korabeli feljegyzésekben találkozhatunk néhány érdekes megnevezéssel, amelynek az értelmével nem biztos, hogy a mai kor embere tisztában van. Nézzük most ezeket.

Az első ilyen a nyakbavető. Mint a nevéből kikövetkeztethetjük ez egy nyaklánchoz hasonló, de szélesebb, vastagabb, súlyosabb, nyakban viselt darab volt. Rendszerint színaranyból készült, és drágakövekkel díszítették. Ilyen ékszer volt még a nyakravaló, a nyakszorító és a torokszorító is. Ezek elnevezése igen találóan írja le formájukat és viselési helyüket. Ezeket is kövekkel, gyöngyökkel, boglárokkal díszítették, és ha ez még nem lett volna elég, mindegyikről legalább egy násfa, vagy egyéb függelék lógott alá.

A másik ilyen, elég gyakran előforduló elnevezés a násfa. Az én olvasatomban ez leginkább a medálhoz hasonló, tekintve, hogy az előbb említett nyakbavetőről, illetve egyéb nyakban hordott ékszerekről lógott alá. A néhány megmaradt példány, a ránk maradt festmények, és a leírások alapján ezek a magyar ötvösművészet remekműveinek számítanak. Ezeket látván nem csoda, hogy a magyar ötvösmesterek remek hírnévnek örvendtek, messze földön keresettek voltak. Ennek bizonyítéka, hogy III. Iván orosz cár követet küldött Mátyás királyhoz annak érdekében, hogy küldjön neki ötvösművészeket.

De térjünk vissza a násfára. Aranyból készült, esetleg zománcozással, formáját tekintve igen változatos volt, előfordul akár mitológiai ábrázolás, növény vagy virágforma, vagy – mint a medálnál – egy drágakő, vagy nagyobb gyöngy köré építették fel az ékszert. Hihetetlenül aprólékos, gondosan kidolgozott, csodálatos ékszerek ezek.
Hordtak még különféle függőket is a nyakbavalókon, ezek éppen olyan népszerű, szépen kidolgozott, gazdagon díszítettek voltak, akár a násfák. Mindkét darabot viselték mellen is, akár a brossokat, egészen a XVII. századik, amikor már külön erre a célra is készültek ékszerek, ezek formája, kidolgozása, és díszítési módja nagyon emlékeztet a násfáéra. A legnépszerűbb ilyen darab a másli volt, ez egy aranyszalagból készített csokor volt, amelyet drágakövekkel díszítettek.

Találkoztunk még egy kifejezéssel a boglárokkal. Ezt is használták díszítás gyanánt, de mit takar az elnevezés? A boglár aranyból vagy ezüstből készült ékkővel, gyöngyökkel készített ékszer, amely díszként vagy gombként funkcionált.

Garasnak nevezték a mellen hordott darabokat, de a garast viselték a hajban is. És ha már a hajnál tartunk, említsük meg a pártát is. Ez általában egy ezüstből készített abroncsra erősített, drágakővel, zománccal, vagy arannyal díszített fejdísz volt. Pártát csak a lányok hordhattak, koronát (koronkát) az asszonyok viseltek. Ezt vert aranyból készítették, és ágain, gyöngyök, vagy kövek voltak. Hogy érzékeltessen a díszítés gazdagságát, leírom, hogy korabeli feljegyzések szerint Monaky Anna egyik koronkáján 1200 gyöngyszem volt, a másikat 41 db rubintköves boglár díszítette.

A férfiaknál idehaza is divatba jött a kalapékszer. Ennek három változata ismert, a medály, a forgó és a tolltok. A medály egy drágakő, boglár vagy gyöngydíszítéssel készült, dekoratív darab volt, a forgó és a tolltok aranyból készült, és előbbi tolltartóként is funkcionált.

Népszerűek voltak a fülbevalók is, aranyból készültek, és általában gyémánttal ékesítették őket. Egy korabeli, megmaradt darabon 98 gyémántot csodálhatunk meg.

Kedvelt ékszer volt a gyöngy is. Ezekből láncot készítettek, de nem csak nyakbavalóként hordták, hanem a hajkoronájukat, vagy a ruhájukat díszítették vele a hölgyek. A gyöngynek nagyon magas ára volt abban az időben, de jellemző a gazdagságra, hogy akár 4000 gyöngyöt is felfűzhettek egy ilyen ékszerhez.
Gyöngyből fűztek karperecet is, ezt mindkét karon egyformán viselték. Előfordult, hogy úgynevezett orvosságos követ is fűztek a gyöngyök mellé, ez a tulajdonosát volt hivatott megvédeni különböző nyavalyáktól.

A gyűrű is hozzátartozott a kedvelt ékszerekhez, népszerűsége töretlen volt. Itthoni szokás szerint a bal kéz gyűrűsujján viselték. Férfiak és nők egyaránt viselték ezeket az aranyból készített, gyémánttal vagy más drágakővel kirakott darabokat. A férfiak pecsétgyűrűt viseltek, rangjuk és módjuk szerint ez aranyból, esetleg ezüstből vagy acélból készült. Az igazán vagyonos embereknek a pecsétgyűrűjében is volt gyémánt. Viseltek még különböző gyógyhatású, vagy annak hitt anyagokkal kombinált gyűrűket is, ezek babonás hitük szerint megvédték viselőiket a bajoktól, betegségektől, rontástól.

Aranyláncot is viseltek mindkét nem képviselői, igen népszerű darabok voltak ezek is. Az aranyláncok sem maradhattak gyöngy- vagy drágakő díszítés nélkül. Az aranylánc általános elterjedésére jellemző, hogy szinte minden hölgy hozományládájában megtalálható volt néhány ilyen darab, de volt olyan módos ember, akinek még a lova nyakába is jutott belőle. Amikor kezdett elterjedni a zsebóra használata, azt is aranyláncra fűzve viselték.

És ha még nem lett volna elég a pompából – és a súlyból, mert azért ha belegondolunk, ennek a rengeteg ékszernek azért lehetett súlya, nem is beszélve a díszítésükhöz használt kövekről, gyöngyökről, stb. - még ott vannak az övek, amelyek nélkül nem volt teljes az öltözék. Mindkét nem képviselői előszeretettel viselték ezeket az aranyból, gyöngyből készült, kövekkel is díszített darabokat.

A XVII. század ismét változást hozott az ékszerek stílusában. Nem kívánatos lett a reneszánsz kor aprólékos kidolgozása, a színes, változatos formájú ékszerek. Átveszik helyüket a darabosabb, mértanira emlékeztető, letisztult vonalak, amelyek mind-mind a kövek kihangsúlyozásának engednek teret. Ezzel magyarázható az arany háttérbe szorulása is, hiszen az arany csillogása méltán lehet riválisa egy drágakőének. Sokkal jobban érvényesül az ezüstből készült, feketére zománcozott alapékszer, amelyből kiragyoghat a lehetőleg minél nagyobb drágakő, de főleg a gyémánt.

A drágakövek előtérbe kerülésével fokozatosan fejlődött megmunkálási technikájuk is, hiszen ezek voltak a legnépszerűbb darabok, egyre gyakrabban jelennek meg a csiszolt darabok. A tökéletesen megmunkált drágakövek „hordozó” ékszereire továbbra is a minimalista hatás jellemző. Nem kell azonban teljesen puritán darabokra gondolni, a minimalista jelzőt a reneszánsz korban jellemző változatos formák térvesztése miatt használtam.
Hol vannak már az ékszerként viselt több árbocos hajók? Kizárólag a szigorú szimmetria dominál, bármilyen formájú is az ékszer, mindenképpen szimmetrikus. Ezt az ékszertörténelemben naturalista stílusnak is nevezik, ideje a késő reneszánsz, korai barokk korra tehető. Ez a tendencia Franciaországból indult, de viharos gyorsasággal terjedt el egész Európában. Ezzel egy időben Itália elveszítette addigi vezető szerepét.

Aztán ezeket a szigorú, mértani formákat megtörte az úgynevezett virág-korszak beköszönte. Az egyre intenzívebbé váló kereskedelem ugyanis olyan virágokat hozott a Közel-Keletről Európába, amelyet itt még sohasem láttak, és ezek rövid időn belül nagyon népszerűek lettek, olyannyira, hogy az ékszertervezőket is virágos darabok megalkotására ihlették. Csodálatos, virágokat ábrázoló festett zománccal díszített, vagy virág alakú, kövekkel díszített ékszerek születtek ebben a korszakban. A század vége felé már oldódott a szigorú szimmetria, aszimmetrikus, virágot formázó ékszerek is készültek már.

Mint már említettem a gyémánt volt a legnépszerűbb ebben az időszakban. Az új ruhaviselet miatt azonban divatos volt a gyöngy is. A mélyebb nyakkivágás miatt jobban érvényesültek a nyakban viselt, gyöngyből készült nyakláncok. A fülbevalók is gyakran készültek gyöngyből, csepp alakú foglalatban. Később kezdtek nagyobbak lenni, általában egy foglalatról három ágban lógott le függelék, ez gyöngydísszel, vagy gyémántkirakással készült.

Érdekes módon, ahogy a hölgyek által viselt ékszerek vonalai letisztultak, finomultak, a férfi ékszerek egyenesen extravagánsak lettek. Ami tulajdonképpen nem is meglepő, hiszen XIV. Lajos uralkodott, de nemcsak Franciaország, hanem a divatvilág trónján is. Róla tudjuk, hogy imádta a szépet, a pompát, a gazdagságot, hihetetlen gyűjteménye volt ékszerekből, drágakövekből. Ennek a gyűjteménynek a létrehozásában hű bíborosa, Mazarin is aktív segítséget nyújtott neki.

Gyűjteményének volt egy híres, hírhedt darabja is, a Hope gyémánt.
Egy francia kereskedő Indiából vitte hazájába a különleges, ibolyakék színben szikrázó gyémántot, és eladta XIV. Lajosnak. A napkirály a gyémántot szív alakúra csiszoltatta, a legenda szerint azonban örömét nem lelte benne, hiszen szerencsétlenséget hozott mindenkire, aki csak kapcsolatba került vele. Először a király unokája veszítette életét, aztán a kereskedő is meghalt. Magának a királynak a halálát is kapcsolatba hozzák egyesek a gyémánttal.

Hope gyémánt

Ezután a Hope Mária-Antoanett tulajdona lett, akinek szintén nem hozott szerencsét, hogy finoman fejezzem ki magam, hiszen mint tudjuk, lefejezték.

A balszerencsét hozó gyémánt ezután egy bankár tulajdonába került csekély 18.000 fontért, de ezt sem nevezhetjük szerencsés befektetésnek, hiszen őt megmérgezték.
Halála után II. Abdul vette meg az ibolyakék „szörnyet”, örömét azonban ő sem lelte benne, sem a felesége, akit megajándékozott vele. A feleség rablógyilkosok kezére került, a szultán pedig számkivetetten, trónjától megfosztva halt meg.

Napjainkban a „gyilkos gyémánt” Washington egyik múzeumában található. Eddigi információink szerint a látogatókra nem jelent veszélyt.

Európában azonban nem mindenhol vették át a francia király fényűző ékszerviselési szokásait. Angliában például a férfiak sokkal visszafogottabbak voltak, nyilvánvalóan Oliver Cromwell uralma miatt, aki köztudottan puritán elveket vallott.
A spanyol férfiak viselték azonban egész Európában a legkevesebb ékszert, ott törvényi szabályozás is született ezek viseléséről.

Az óra is ebben az időben vált önálló darabbá. A reneszánsz korban ugye az óra beépült más ékszerbe, most viszont, hogy önálló darabbá vált, új teret adott az ékszerészek számára a díszítéshez. És ők az összes ismert technikával díszítették is ezeket, az elmaradhatatlan drágakövekkel, vagy zománcozással, dombornyomással, gravírozással.

Ennek a korszaknak még két meghatározó történése volt az ékszerek vonatkozásában.
Az egyik, hogy az úri hölgyektől elvárták, hogy a ruhájukhoz tökéletesen illő ékszert viseljenek minden időszakban. Ekkor alakultak ki a köznapi, és az alkalmi ékszerviseletek. Nappalra inkább a szerényebbnek számító gyöngyékszereket, vagy egyszerűbb kidolgozású ékszereket viselték, az esti mulatságra, jelesebb alkalomra azonban a népszerű gyémánttal gazdagon díszített ékszereiket viselték.

Mivel tudjuk, hogy a gyöngy is nagyon népszerű volt, az ékszereken kívül a ruhák díszítéséhez is hihetetlen mennyiségben használták, mint – az várható volt – megjelent a hamis gyöngy. Ez üvegből és halszálka törmelékből készült.
Mivel ennek ára jóval kedvezőbb volt az eredeti gyöngyénél, egyre szélesebb rétegek számára vált elérhetővé, már a kevésbé módosabbak is viselhették a gyöngyből készült ékszereket.

Ez volt a másik meghatározó történés. Az ékszerek az alsóbb osztályok számára is egyre inkább elérhetővé váltak, lassan, fokozatosan megszűnik a gazdagok, a nemesek egyeduralma az ékszerviselés terén. Ezt eleinte nehezen fogadták el, természetesen, hiszen az ékszereik státuszszimbólumként hirdették vagyonukat, és felsőbbrendűségüket, és ezt most elveszíteni látszottak.

A XVIII. század folyamán a minőség és az elegancia az divat minden területén kiemelkedő szerepet töltött be. Természetesen nem volt ez másként az ékszerek világában sem, és még mindig a franciák diktálták a divatot, alakították ki a követendő stílusirányzatot.

Az ékszerek viselése egyre inkább alkalomhoz illő volt. A nappali ékszerviselet szerényebb volt, annál is inkább, hiszen az akkori kor divatja nyaklánc vagy nyakék helyett sokkal inkább a nyakba kötött szalagot vagy masnit viseltek. Az esti viselethez viszont kötelező volt az ékszer, főleg a gyémánt. Ebben a században fedezték fel a brazíliai gyémántmezőket is, amely az addig is népszerű drágakövet még keresetebbé tette.

Az ékszerészek erre az időre már elsajátították azokat a vágási, csiszolást technikákat, amelyekkel tökéletesen ki tudták emelni a kövek szikrázó szépségét. A francia mesterek annyira élen jártak ezeknek a technikáknak az alkalmazásában, hogy munkájuk már nemzetközi szinten keresett lett, dolgoztak spanyol, német és dán megrendelőknek is.

Az ékszerek formájára a naturalizmus nyomta rá a bélyegét. A növényi, virág- és levélmotívumok, valamit a pillangók és rovarok voltak a legjellemzőbbek. Az addigi robusztus formák finomultak, az ékszerek jellemzően vékonyabbak, törékenyebbek lettek. A díszítésül használt kövekről ezt ugyanakkor nem lehet elmondani. A már említett fejlett csiszolási technika miatt az alakjuk változatosabb lett, ovális, rombusz, vagy téglalap leginkább.

Ebben az időben jelentek meg az acél ékszerek is. Ezeket először Angliában készítették, majd onnan terjedt át Franciaországba. Ezek készítési technikája lehetett öntött vagy kovácsolt, vésett vagy rányomott motívumokkal díszítették.
Ezeket tulajdonképpen tekinthetjük a bizsuk elődjének is, ugyanolyan formavilággal és díszítéssel készítették őket, mint a nemesfémből készült társaikat. A drágaköveket is helyettesítették, megmunkált, festett üveggel, vagy olcsóbb ásványokkal, például gránáttal. Az „aranyozás” technikája egy londoni órásmestertől származik. Birminghamben pedig Matthew Boulton olyan fülbevalókat, láncokat, brossokat, gyűrűket készített, amelyek megtévesztésig hasonlítottak az eredeti ékszerekhez. Svájcban nagy sikere volt ezeknek a termékeknek, hiszen egy korabeli törvény szabályozta a gyémánt viselését.

1837-től, Viktória királynő trónra kerülésével kezdődött a viktoriánus korszak. Ennek első éveiben az ékszerek gótikus-reneszánsz stílusirányzatot követtek, gyöngydísszel és korallal ékesítették őket. A későbbi időszakban a hivalkodóbb ékszerek lettek a jellemzőbbek, bőségesen kombinálva dél-afrikai gyémántokkal, és gyöngyökkel. A királynő halála után jöttek divatba az úgynevezett gyász-ékszerek.
Az ékszerek sötétebbek lettek, sötétebb köveket, fekete gyöngyöket használtak díszítésként. Gyakori motívum volt ezeknél az ékszereknél a halálfej. Tudni kell, hogy ezeket az ékszereket nem a halottak viselték, hanem az elhunytak hozzátartozói, a gyász, az elvesztett személy szeretetének jelképeként.

És beköszöntött a XIX. század, az ipari forradalommal, hatalmas társadalmi változásokkal, amelyek mind-mind rányomták bélyegüket az ékszerek készítési technikáira és viselési szokásaira.

Az ipari forradalom kétfajta hatással bírt az ékszerek viselésére. Egyrészt minden eddiginél szélesebb körben tette lehetővé az ékszerviseletet, másrészt megjelentek a kommersz ékszerek, köszönhetően a tömeggyártásnak.
Az „igazi” ékszerészek persze fellázadtak a kommersz ékszerek megjelenése ellen, és visszatértek a kifinomultabb, bonyolultabb technikákhoz, ezzel is megkülönböztetve az igazi kézműves termékeket a tömeg gyártottaktól.
Újra elővették például a görög stílusú ékszereket, de divatosak voltak az eklektikus és a naturalisztikus stílusban készített darabok is, természetesen átdolgozva az adott kor igényeinek megfelelően.
Mindazonáltal még soha ennyien nem viseltek ékszert, mint a tömeggyártás megkezdése után. Az alacsonyabb társadalmi rétegben széles körben elterjedté vált, és a mesterségesen előállított anyagokból készült darabok egyáltalán nem zavarták őket, hiszen a díszítő funkciót betöltötték, ennél többet nem is vártak egy ékszertől. Szerintem ezt a korszakot nyugodtan nevezhetjük a bizsuk megszületésének.

Nem gondolnám, hogy az akkori kor lányai, asszonyai kevesebb örömmel viselték ékszer-utánzataikat, mint a gazdagabb réteg a nemesfémekből, drágakövekből készített műremekeket. Annál is inkább gondolom ezt, hiszen a gyárakban abban az időben már jelentős létszámban képviseltették magukat a gyengébb nem képviselői is, és az ékszerek, illetve a már említett utánzatok előléptek az ünnepi viseletből mindennapos viseletté, ugyanúgy, ahogy a hölgyek háziasszonyból munkásnőkké váltak.

Azonban nem csak a városokban készítettek ékszer-utánzatokat, hiszen az ötvösmestereket leutánozva, egy-egy ügyesebb parasztember is készített ékszereket jóval olcsóbb fémekből, mint az arany, vagy az ezüst. Ezek voltak pl. a sárgaréz, az ón, a pakfon és a dublé.

E két utóbbi anyagnak a neve nem ismerős az átlagember számára, hát nézzük mik is ezek az anyagok.
A pakfon ismertebb neve: alpakka. Ez egy öntvény, amely nikkelt, rezet és cinket tartalmaz, újezüstnek is nevezik.

A dublé pedig egy hamis drágakő, mint a neve is utal rá, két darabból áll. Ezt értelemszerűen díszítésre, az igazi drágakövek pótlására használták.

Ebben a században az ötvösmesterek is felismerték az olcsóbb, hamis ékszerekre való igényt, és megtalálták ennek felvevőpiacát is, a nemesfémekből készített mesterművek mellett gyártották az utánzatokat, az úgynevezett parasztékszereket is, ezek a vidéki vásárokon, búcsúkon találtak gazdára.

Ugyancsak erre az időre tehető a gyári üveggyöngyök általános elterjedése mind szélesebb körben. Magyarországon ennek viselete tájegységenként különböző volt. A legelterjedtebb természetesen, mint Európában bárhol a felfűzött gyöngysor volt.
A viselési szokásokról csak néhányat említenék meg érdekességként. A Mezőségben például a gyöngysorok száma a lányok életkorát is jelölte. Így például a 2-3 évesek gyöngysora 2-3 soros volt, 10 soros gyöngysort viselt a 10 éves, és 15 éves kortól már a 15 soros gyöngysort viselték a lányok.
Az asszonyok korát nem a gyöngy mennyiségével, hanem színével jelölték. Vörös gyöngyöt hordtak a 30 év felettiek, a 65 év felettiek viszont már csak fekete gyöngyöt viseltek.

Természetesen a gyöngyöknek is tulajdonítottak különös jelentőséget, így például az idősebbek óvó erejében hittek, míg a fiatal asszonyok, menyecskék a szemmel verés elleni védelmet remélték tőle.

A különféle nyakékeket pénzdarabokkal is díszíthették. Ezek jelentése tulajdonképpen egyértelműen a vagyoni helyzet fitogtatása volt. Szegényebb emberek kevesebb pénzérmét viseltek például szalagra, vagy hamis gyöngysorra erősítve. A módosabbak többet, és ezüst- vagy aranyláncon, igazi gyöngysoron tették mindenki számára láthatóvá gazdagságukat.
Hiszen gondoljunk bele, azzal, hogy a pénzérméket ékszerré alakították, azok elveszítették eredeti funkciójukat, ami ugye a fizetőeszköz volt. Ehhez társult még az is, hogy milyen anyagon viselték. Tehát ismét egy ékszerfajta, amely a társadalmi rétegződés díszes példája volt.
Az ország egyes tájain már a kislányok elkezdték ezeknek a pénzékszereknek, ahogyan akkoriban nevezték, lázsiásoknak a gyűjtögetését. Ennek a gyűjteménynek az első darabjait általában örökségként kapták, utána különböző alkalmakra ajándék gyanánt. Ezek az alkalmak teljesen különbözőek, és eltérőek voltak. Ilyenek például a különböző vallási események, pl. első áldozás, bérmálkozás, vagy az iskola befejezése. De egyes vidékeken az első aratásban való részvételt is jutalmazták lázsiással.

A leggazdagabb és a legtöbb lázsiást egy lány akkor viselte, amikor asszony lett belőle, vagyis az esküvőjén. Akkor az addig összegyűjtött darabokon kívül még a vőlegény által adományozott, úgynevezett jegypénznek nevezett érmékből is készítettek számára pénzékszert.

Az esküvő után ezeket a darabokat csak ünnepeket viselték, de csak addig, amíg családjuk nem lett, akkor a következő generáció kapta örökségbe, és ő is elkezdte a gyűjtögetését.

Ez az ékszerdarab annyira népszerű volt, hogy az összes többi ékszerfajta viseletére kihatott, mint arra a későbbiekben utalok még.

Az ékszerek kommersz anyagokból való készítése, és ezek elterjedése nem csak a nyakbavalók viseletére hatott ki, hanem az összes többi ékszerére, többek között a fülbevalókéra is. Érdekes azonban, hogy amíg a városi emberek szinte a megfizethetőséggel egy időben azonnal általánossá tették ennek az ékszernek a viselését, a parasztságnál csak azokon a vidékeken terjedt el, ahol ezt az aktuális népi viselet hagyta érvényesülni.

A legnépszerűbb formák a gömb, lencse, vagy karika alakú fülbevalók voltak, de a déli országrész egyes vidékein a lányok bálba hosszan csüngő fülbevalókat viseltek azért, hogy az tánc közben hozzáütődjön a lázsiáshoz.

A fülbevaló viselésének is tulajdonítottak védelmi jelentőséget is, egyesek élesebb látást, mások a fejfájás elkerülését remélték tőle.
A kisfiúk egyik fülébe pedig a rontás elkerülésének céljából került fülbevaló.

Érdekes módon a karkötő viselése ebben az időben nem terjedt el hazánkban, legalábbis a vidéki emberek körében nem. Bár, ha belegondolok ez érthető is, hiszen nehéz lett volna a kertben, vagy az állatokkal dolgozni, vagy akár háztartási munkát végezni úgy, hogy az asszonyok kezén számtalan ékszer csúszkál, csörög-zörög.
Viszont ahol a lázsiás viselete elterjedt volt, ott készítettek karra való pénzes ékszereket is, de ezeket csak ünnepeken, mulatságokon viselték.

A karon viselt ékszereknek, illetve annak tulajdonított tárgyaknak viszont fontos, még a mai napig élő hiedelmi szerepe volt. Az újszülöttek karjára piros szalagot erősítenek, hogy ez megóvja őket a rontástól. Eredetileg ez piros színű korallfüzér volt, nyilvánvalóan az ára miatt helyettesítették szalaggal, a piros szín viszont megmaradt.

Természetesen a gyűrűk viselete is sokkal elterjedtebb lett a tömeggyártás és a kommersz ékszerek megjelenése után. De fontos kihangsúlyozni, hogy ezt is inkább a városi emberek viselték inkább mindennapos ékszerként, hiszen falun ez éppúgy akadályozta a munkát, mint bármelyik más kézen viselt, vagy csüngő ékszer. És a falusi ember soha nem részesítette előnyben a divatot a munka rovására, hiszen nem a szépségükből éltek meg, hanem a munkájukból.
Talán a legjellemzőbb erre az időszakra a jegygyűrű általánossá válása. Hiszen a menyasszony már a középkorban is kapott jegygyűrűt, a 18. században már elterjedt az a szokás, hogy gyűrűt cseréltek, viszont erre a célra addig nemzedékeken át öröklődő gyűrűpárt használtak, ettől az időszaktól kezdődően viszont minden jegyespárnak saját gyűrűk készültek.
Persze a gyűrűknek is tulajdonítottak gyógyító erőt. Ezek némelyike a mai ember számára meglehetősen mulatságosnak is hathat. Például a hiedelem szerint a gyűrű viselése megvédett a görcstől és a zsibbadástól, ezért egyesek még a lábuk ujjára is gyűrűt húztak, persze csak éjszakára.

Összefoglalhatjuk tehát, hogy ebben a században az ékszerek viselésének módja, és azok anyagai már nem csak a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyzet, hanem a lakóhely szerint is változott, egyrészt tájegységenként, másrészt, hogy faluról vagy városról beszélünk.

Ne felejtsük el azonban, hogy ebben a században volt két világháború is, és a háborúk, valamint az azokat követő újjáépítés kissé lassította, háttérbe szorította az ékszerek fontosságát. Viszont a veszteség, a fájdalom, a gyász rányomta a bélyegét az ékszerek formáira, színére, díszítésére.

A II. világháború alatt viszont köztudottan rengeteg műkincsnek veszett nyoma, némelyiket közülük még ma is keresik tulajdonosaik.

Számunkra, magyarok számára természetesen a Szent Korona története a leginkább érdekes. Feljegyzések szerint már 1944 októberében voltak elképzelések elhelyezésére, megmentésére. Először a várban ásták el, majd néhány nap elteltével kiásták és Veszprémbe szállították, ahol a Nemzeti Bank biztonságosnak tartott helyiségében került elhelyezésre. Innen hamarosan Kőszegre került, de itt sem maradt sokáig, innen Velembe, majd az Ausztria területén lévő Mariazellbe került, onnan pedig Mattseebe, ahol ismét elásták.
Itt egészen 1945 júliusáig maradtak, majd kiásásuk után Augsburgba, onnan Frankfurtba, egy banki trezorba kerültek, majd az Amerikai Egyesült Államokban található Fort Knox katonai támaszponton őrizték őket közel 30 évig. Magyar földre csak 1978. januárjában érkezett csak vissza.

A magyar korona tehát szerencsésen előkerült, de mai ismereteink szerint megbecsülni sem tudjuk annak az ékszer-, illetve a műkincs vagyonnak a nagyságát, amely már ismeretlen helyen van közel 70 éve.

Akiknek sikerült a világháború utánra menekíteni ékszervagyonukat, azok szerencsésnek mondhatták magukat, bár a az ékszereknek nem igazán volt értékük abban az időben, sokkal többet ért például az élelmiszer, hiszen abból volt hiány. Voltak azonban olyan emberek, akik ékszereket is elfogadtad fizetségként.
Érdekességként elmondanék egy családi történetet erről:
nagyapám már a háború elején hadifogságba került. Mivel a háború végén sem tért haza, és nagyanyám értesítést sem kapott arról, hogy elesett, minden lehetőséget megragadott arra, hogy megtudja, szegény nagypapa él-e még, és merre van? A lakóhelyüktől több kilométernyi távolságra lakott egy „látó asszony”, akit sokan dicsértek. Elindult hát nagyanyám, felpakolt kosárral, vitt tojást, lisztet, túrót, tejfölt – ez akkoriban kincset ért. El is jutott a „látó asszonyhoz”, akinek nem kellett az élelmiszer, ékszert akart. Nagyanyámnak nem volt más ékszere, csak a jegygyűrűje, amit mindig hordott. Ezt adta oda, hogy megtudja, merre van a férje. Meg is kapta a választ, hogy a nagypapa él, és 1 éven belül otthon lesz. Ez szerencsére így is történt, nagypapám 1948-ban hazatért, és amint kicsit jobbra fordultak a dolgaik, nagyanyám kapott egy új jegygyűrűt.

Az ezt követő időszakban nem igazán lehet hazánkban ékszerdivatról beszélni. A kis műhelyeket államosították, az ékszer kereskedelem állami monopólium lett, választék nem igazán volt, az emberek azt vásárolták, amit lehetett kapni, hiszen a kereslet jóval nagyobb volt a kínálatnál. Arról nem is beszélve, hogy ezek a darabok nem igazán nevezhetőek egyedinek, vagy minőséginek, hiszen szinte kizárólag szintetikus köveket használtak drágakövek helyett.

A bizsuk szerepe viszont hangsúlyosabb lett, hiszen a világnak azért meg kellett mutatni, hogy a nők a szocializmusban is csinosak, divatosak, elégedettek és boldogok.

Az 1960-as években a hippi korszak beköszönte ugyan csak mérsékelten volt érzékelhető hazánkban, úgy gondolom, ennek az időszaknak az ékszerei megérnek néhány szót.
Jellemzően kézzel, gyakran saját kezűleg készültek – hiszen a mozgalom egyik célja az volt, hogy szembeszálljon a társadalmi szabályokkal, és a vállalati érdekekkel -, és nagyon színesek voltak.

Ezek az ékszerek érdekes ötvözetet jelentettek a különböző etnikai és történelmi időszakokból. Hiszen a középkori, reneszánsz és viktoriánus motívumokat éppúgy felhasználták, mint az ázsiai, indiai, afrikai, egyiptomi mintákat.
Azért azt le kell szögezni, hogy ezeknek az ékszereknek a legtalálóbb jellemzője a feltűnő. Minél nagyobb, minél színesebb, virágosabb legyen. Ekkor jelentek meg az első boka-, illetve lábujjékszerek is.

Néha meghökkentő módon variálták az anyagokat, például makramé technikával csomózott nyakláncon termetes méretű ezüst medál lógott, amely a béke jelképét ábrázolta.
Az ezüst és az arany helyett inkább természetes anyagokból, bőrből, kenderből, fából készítették ezeket az anyagokat, de szerepet kapott a műanyag és a tűzzománc is.

A következő időszakban sem változott igazán a hazai ékszerkínálat, viszont az emberek egy része külföldön vásárolt, biztosan emlékszik mindenki a valószínűtlenül sárga török-arany ékszerekre, amely valljuk be, nem igazán a minőségéről és a kidolgozottságáról volt híres.

Tőlünk nyugatabbra azonban változott az ékszerdivat. A 80-as években minden ékszer a gazdagságot, a csillogást hivatott szimbolizálni. Nagy fülbevalók, lehetőleg karika, vagy nagy gyönggyel díszített darab. A nyakbavalók is nagyok és csillogóak voltak, többsoros gyöngy, sok arany, és hatalmas gyémántok. Nagy, széles karkötők, szintén aranyból, vagy sok-sok vékony karkötő. Divatos volt még a műanyagból készített karkötő változatos színekben, de ennek az időszaknak a sztárja vitathatatlanul a karika fülbevaló volt. Akkoriban minden nő ilyenre vágyott.

Ennek az időszaknak a másik meghatározó irányzatát a hip-hop-nak tulajdoníthatjuk. A lazább, sportruházathoz viselt, feltűnően nagy, értékes, sokszor művészien kidolgozott ékszerek addig nem megszokott kontrasztot adtak. Ezeket eleinte platinából vagy ezüstből, később aranyból készítették. Nem elég, hogy a láncok hosszúak, súlyosak, és vastagok voltak, ehhez még jó nagyméretű medál is dukált, ami szintén nehéz, és gazdagon díszített volt.

Ahhoz képest, hogy a hip-hop ékszerek választéka eleinte kimerült a férfiak által viselt nyakláncok és a nők által viselt fülbevalók darabjaiból, ma már elképesztő a választék ennek a stílusnak az ékszereiből.
Ma már fülbevalók, karkötők, medálok, nyakláncok, gyűrűk széles választékából válogathatnak a stílus rajongói. Különböző anyagokat használnak fel, újabban már fából, bőrből is készítenek ilyen stílusú ékszereket, de akinek bírja a pénztárcája, az továbbra is válogathatnak a klasszikusnak számító nehéz, hatalmas méretű darabok között.

A 80-as 90-es évek ékszerdivatját ma retro ékszerdivatnak szokás nevezni, és ismét divatba jött, kissé modernizált, átdolgozott formában.
Személyes emlékeim vannak erről az időszakról. Középiskolás koromban saját kezűleg készítettük az ékszereinket, ha egyedi darabokat akartunk viselni. Az anyagok terén is teljesen kreatívak voltunk, bőrből, fémből, fonalból, műanyagból, vagy feljavított, általunk ízléstelennek ítélt bizsuból állt az egyedi kollekciónk.
Eben az időszakban már gyakrabban jutottak el az emberek külföldre, és vásároltak is, az utcán már messziről meg lehetett ismerni, hogy valakinek bécsi vagy török, esetleg magyar arany lóg a nyakában.

Miközben mi itthon próbáltuk a diszkókorszak sztárjainak ékszereit leutánozni, az amerikai fiatalok válogathattak az ékszerek, és a stílusok között. Azért ha megnézzük, ezek az ékszerek hozzánk is megérkeztek, bár lássuk be, jelentős késéssel.

De melyek is voltak a 90-es években az amerikai fiatok kedvelt darabjai?
A legkedveltebbek közé tartozott az örök barátság nyaklánc. Ahol is két külön láncon egy-egy fél szív alakú medál függött, különböző feliratokkal, ezek többnyire a barátságról szóltak, de a két fél medál alkotott egy egészet. Ez annyira közkedvelt volt, hogy az olcsóbb változati bizsuból készültek, de ezüstből, sőt aranyból készült darabokat is lehetett vásárolni.

Aztán ott voltak a tetoválást utánzó, nyakon és csuklón körbefutó, általában fekete műanyag szálból tekert ékszerek. Gondolom sokunknak volt ilyen is.

Az amerikai fiatalok előszeretettel hordtak nyakláncukon medálként az eredetileg kutyák azonosítására szolgáló medálokat, akár a saját adataikkal is. Nálunk ez kevésbé terjedt el, de katonai azonosító, úgynevezett „dögcédulákat” sokan viseltek a nyakukban. Amerikában ez annyira népszerű volt, hogy ilyen darabokat is készítettek nemesfémből, sőt például a Tiffany drágakövekkel kirakott darabokat is gyártott belőle.

Népszerűek voltak még a széles gumiból készült, különféle mintával díszített karkötők, nem emlékszem, hogy ez a fajta divatékszer nálunk túlságosan elterjedt volna a későbbiekben. Szerepe lehetett ebben talán annak is, hogy később Amerikában is betiltották a készítését, hiszen olcsósága miatt nagyon népszerű volt, viszont komoly baleseteket is okozott a széles gumi erős csapása.

A hippi-korszakban jött divatba, és máig népszerűek a vékony, színes műanyag karkötők. Bár a színük időről-időre megváltozik. A diszkókorszakban éppen a neonszínek voltak a legdivatosabbak.

Szintén népszerűek voltak a kender-nyakláncok és karkötők, ezeket saját kezűleg, kézzel csomózták, néhány gyöngy díszítette. Érdekességként megemlíteném, hogy ezeket úgy csomózták fel magukra, hogy levenni nem lehetett, csak levágni. Ez általában akkor következett be, amikor már nem bírták a szagát.

Amerikában a yin-yang szimbólummal díszített ékszerek már a 90-es években divatba jöttek, bár a jelentésével csak később kezdtek azonosulni. Tehát abban az időben sokkal inkább a divat, mint a jelentése miatt viselték.

Utoljára hagytam a test-ékszereket, más néven a piercingeket. Talán meglepő, hogy az amerikai fiatalok már a 90-es években előszeretettel ékesítették magukat köldök- és nyelvpiercingekkel, illetve az egész fülcimpát elborító fülbevaló-sorral. Ma már mi is szinte természetesnek tartjuk ezeket, de azért a 90-es évek elején hazánkban még kiverte volna a biztosítékot ez a viselet.

Akkor ha már eljutottunk idáig, maradjunk egy kicsit a testékszereknél, divatosabb nevükön piercingeknél.

A testékszerek használata nem új keletű, története évezredekig nyúlik vissza. Szinte valamennyi kultúrában és földrészen használták, bár viselésének okai eltérőek voltak. Ezek között megtalálható vallási, rituális, esztétikai, terápiás vagy a szociális ok.

A legrégebbi testékszer, amelyről tudunk, 5000 éves, egy Ausztriában talált ásatás során fedezték fel, egy mumifikálódott emberi testen, ő az egyik fülében fülbevalót viselt. Történészek szerint ebben az időben elsősorban mágikus célokból használtak ilyen darabokat, hiedelmük szerint attól védte meg viselőjét, hogy megszállja a gonosz.

Ennél kicsit „frissebb” utalást találunk a Bibliában, i. e. 4000-ből, mely szerint Ábrahám fia, Izsák esküvői ajándékul adott feleségének egy aranykarikát, melyet Revekka az orrában viselt.

Indiában a 16. század óta viselnek az emberek az orrukban ékszereket. Az indiai nők a bal orrlyukat fúrják át, ugyanis az Ayuverda szerint ez a női nemi szervekhez kapcsolódó pont, és így könnyebb, fájdalommentesebb a szülés. Az orrban viselt ékszer általában karika formájú, és nemritkán drágakövekkel, féldrágakövekkel díszítik.

Afrikában, egyes nomád törzseknél szintén csak a nők viselnek orrpiercinget, általában karikát, és a gyűrű mérete a család társadalomban betöltött helyére enged következtetni. Leginkább házasságkötéskor kapják ajándékban, és úgynevezett zálogként szolgál a házasság felbomlása esetén.

A fejlett világban azok a hippik hozták divatba, akik Indiában jártak, majd később a punkok is népszerűsítették.

A következő a férfiak és a nők által egyaránt kedvelt a mellbimbó piercing. Hát ennek az ékszernek a viselése sem új keletű, az indián törzseknél, valamint kabil nomád törzseknél ősidők óta, a mai napig ékesítik így a női melleket. Európában a XIV. században jegyezték fel először, bár lehetséges, hogy előbb is használták már, csak a szigorú ruhaviselet ezt eltakarta. A feljegyzések szerint Izabella királyné Bajorországban jelölt meg egy mélyen, köldökig dekoltált ruhában, ahonnan előbukkant ez a testékszer. Így aztán divattrend lett belőle, persze a lehető legdrágább anyagokból, aranyból, drágakövekkel díszítve, gyakran lánccal összekötve.
Ezután az 1890 körül jött újra divatba, az egyik párizsi ékszerház, az Anneux de Sein egyedi mellbimbó-ékszereket kínált rendkívül magas áron.

Kijelenthetjük, hogy manapság ismét virágkorát éli. Ma már férfiak és nők is egyaránt viselik, a celebek is népszerűsítik. Köztük van Lanny Krawitz, Tommy Lee, Axel Rose. Napjainkban a nyugati világban csupán erotikus és díszítő funkciója van.

Az ajakpiercing eredete szintén az afrikai törzsekhez vezethető vissza, akik vallási okokból viselték. Ezek azért nem hasonlítottak a ma nálunk ismert ékszerekre. Némelyik annyira nagyméretű és annyira összezárta a szájat, hogy beszélni nem is tudtak tőle. Ennek vallási jelentősége az volt, hogy az ősi szellemekkel így jobban tudtak kommunikálni, hogy nem beszélhettek földi halandókkal.
Ezek fából, elefántcsontból, ritkábban fémből vagy kvarckristályból készültek.

Az aztékoknál és a majáknál nem viselhette mindenki, csak a magasabb kasztba tartozó törzsek tagjai, így az ékszerek anyagán is látszott, hogy csak a kiváltságosok hordhatják, aranyból készült, spirál alakú darabok voltak, drágakövekkel vagy jade kövekkel gazdagon díszítve.

Használatban volt még az őslakos amerikai, csendes-óceániai, észak kanadai és alaszkai lakosoknál, anyaguk a lakhely szerint alakult, de általában elefántcsontból vagy egyéb állati csontból, fából vagy kagylóból készítették, illetve készítik.

Ma anyagát tekintve nemes, vagy orvosi fém, nem túldíszített ékszer, esetleg kisebb kő fér meg rajta.

A nyelvben viselt piercingről az első feljegyzések az aztékokról, majákról, és egyes észak-nyugat-amerikai törzsekről vannak. Természetesen vallási okokból viselték az ékszert, hogy képesek legyenek kommunikálni az istenekkel. Néhol rituális módon, bizonyos életkor elérésekor végzik el a nyelvpiercing behelyezését.

A köldökben viselt piercingről többféle vélemény van. Egyesek szerint már a fáraók korában is hordták, de csak a legmagasabb társadalmi osztályba tartozó hölgyek, állítólag Kleopátrának is volt már. Mások szerint ez egy új keletű ékszer, a női szexuális forradalom és a bikini megjelenése hívta életre. Igazán elterjedni a 80-as évek után kezdett, nyilvánosan Madonna, Naomi Campbell, Cher, Janet Jackson viselte először.
Napjainkban nagyon népszerű, nem túl hivalkodó, de azért jól díszíthető, nemesfémből, különböző kövekkel variált testékszer.

Használatban van még néhány testékszer, melynek a története szintén a régi időkre nyúlik vissza, de ezeket meglehetősen intim jellegük miatt itt most nem ismertetném.

Az ékszerek történetében lassan elérkezünk napjainkig, ahol az ékszerkínálat igazán bőséges, mind azok anyagát, mind stílusát tekintve.
Az ötvös- és iparművészek igazi remekműveket készítenek, ezek mellett jól megférnek a saját kezűleg készített ékszerek is, ugyanúgy mint az igazi és a hamis ékszerek. Ez utóbbiakat már olyan tökélyre fejlesztették, hogy némelyiknek az ára vetekszik az igazi, nemesfémből, drágakövekből, igazgyöngyökből készített darabokéval.

Ezek egyek népszerű képviselője a Swarovski kristályból készült ékszerek széles választéka. Nem véletlenül használtam a széles választék kifejezést. Hiszen ezeket a kristályokat felhasználják ezüst ékszerekhez, órák díszítéséhez, de készülnek ennek a kristálynak a felhasználásával bőrékszerek, vagy hétköznapi használati tárgyak is, mint például a telefontok is.

Mitől ilyen népszerű ez a kristály, és hogyan született?
Népszerűségét nem kell sokáig magyarázni. Sokszínűsége, felhasználhatóságának széles köre méltán teszi népszerűvé. Az ezzel a kristállyal díszített ékszerek, használati tárgyak között a kispénzűek ugyanúgy megtalálják a nekik való darabokat, mint a dúsgazdagok, vagy a hírességek.

A Swarowski céget az alapító, Daniel Swarowski kezdte felvirágoztatni, ugyanis ő tökéletesítette a kristálycsiszolás módját, egy saját maga által kifejlesztett és szabadalmaztatott technikával és géppel.
A cég először csak kristályszobrokat és háztartási kiegészítőket gyártott, az ékszerek piacára a 70-es években törtek be. A minőségi alapanyagokhoz társított tökéletes kristályok gyorsan népszerűek lettek a sztárok, és a mindennapi emberek körében is.
Alig 10 évvel az első ékszerek megjelenése után megalakult a SCS, a Swarowski Gyűjtők Szövetsége, amely ma már több, mint 40.000-es tagsággal büszkélkedhet.

És hogy mit kínál viselőinek a Swarovski? Ezt jelképezi a cég jelenlegi központi motívuma, a három grácia, amelyet a görög mitológiából kölcsönöztek, és Zeusz lányain keresztül tolmácsolja a mai nap emberének a Swarovski érzést: ragyogás, öröm, és bőség.

Akkor mit nevezhetünk a mai kor ékszerdivatjának?
Gyakorlatilag szinte mindent. Igazából az ékszerdivat nem változik annyira markánsan, mint a ruha- vagy cipődivat, így nem kell szezononként lecserélni egy jól megválasztott ékszert. Egy ízléses aranylánc, vagy ezüst-nyakék, vagy egy bizsu-szett évekig hordható, akár a szekrényünkben elrejtett kis fekete ruha.
Tehát inkább stílusirányzatok vannak, amelyeken belül mindenki a saját ízlésének és anyagi lehetőségeinek megfelelően választhat a bőséges kínálatból.

A ma embere rengeteget foglalkozik a környezetvédelemmel, ennek apropóján néha megjelennek a piacon újrahasznosított anyagokból készült ruhák, ékszerek. Nyilván ennek is megvan a felvevőpiaca, de nem nevezném széles körben elterjedtnek, hiszen a vonalak naturalisztikusak, letisztultak, anyagukon kívül a kinézetükkel is a környezettudatosságot szolgálják.

A mai kor másik nagy divatja az ezotéria. Hogy mi köze ennek az ékszerekhez? Nos, divatba jöttek a gyógyító kövek, ásványok, melyeknek gyártására már egy egész iparág épül, sokan viselik, használják, sokan hisznek benne.